Piton póruljár
Piton reggel arra ébredt, hogy valami dorombol mellette. Fáradtan nyitotta ki szemeit, és rögtön észrevette az őt figyelő macskát. Ásított egyet, mire a cica nyávogni kezdett.
- Jól van! Értem én anélkül is, hogy átszakítod a dobhártyám! Elaludtam… – kelt fel morgolódva, és a szekrényéhez sétálva öltözködni kezdett. Nem is vette észre, hogy a cica eközben kedélyesen nézegeti őt, és néha nyávog egyet-egyet.
Amint kilépett szobája ajtaján, egy belső késztetés arra ösztönözte, hogy benézzen a fiúhoz, bár Harry még mélyen aludt, így nem kelt föl az ajtó halk nyikorgására. Végül Perselus lesétált a konyhába, és elkészítette a reggelit.
Már majdnem tíz óra volt, mire Harry fölébredt, erőtlenül nyújtózott a takaró alatt. Éppen fel akart ülni, amikor az ajtón Piton lépett be egy jól megrakott tálcával.
- Jó reggelt, uram – motyogta a fiú, és még mindig alig hitt szemének. Talán még életében nem látott ennyi finomságot, mint amitől a tálca roskadozott. Értetlenül nézett a férfira, aki csak odavetett pár szót.
- Magának is, Potter – tette le a tálcát, és tekintetét a fiúéba fúrta. – Ma magadra leszel utalva.
Nagy valószínűséggel éjjel lesz egy gyűlés, amiről nem tudom, mikor érek vissza. A nap folyamán bájitalokat kell készítenem a laborban, tehát egymagad leszel! – Azzal el is indult az ajtó felé, de a fiú szavai megállították.
- Köszönöm… uram. Uram?
- Mit akarsz, Potter? – kérdezte meg vissza se nézve a fiúra.
- Azért még benéz hozzám, mielőtt elindul? – Piton gondolkodott egy pillanatig, és fejével aprót biccentett, jelezvén a nap folyamán még visszatér. A fiú délelőtt még pihent egy kicsit, de a tétlenség lassan az őrületbe kergette. Kilopódzott a szobából, és elindult lefelé a lépcsőn.
Emlékezett, hogy a földszinten lévő könyvespolcok roskadásig vannak pakolva különféle könyvekkel. Úgy vélte, magának is találna valami érdekes olvasnivalót köztük. Mikor a polcok elé ért, hosszasan vizsgálódni kezdett.
Észre sem vette, hogy háta mögött megjelent egy sötét alak, aki folyamatosan őt nézte. Piton nem akart közbeavatkozni, és felettébb furdalta a kíváncsiság, hogy vajon a Griffendél ház gyöngye mit akar kezdeni egy könyvvel. Harry végigpásztázta a műveket, és közben maga elé motyogott.
- Bájitaltan… ez is… még egy! Ahh, komolyan, mintha csak Ron polcát látnám, kivéve, hogy nála kviddics könyvekkel van tele minden… – Még tovább morgott az orra alatt, míg végül felkiáltott.
- Ez az! Ez kell nekem… csak… fene, de magasan van – nyújtózott még egy cseppet, de a könyvet sehogy sem érte el. Piton megunta a dolgot és odaállt mellé.
- Potter, ha kell valami és nem éred el, akkor miért nem használod a pálcádat?
- Oh… uram, nem is vettem észre, hogy itt van. A pálcám a szobámban maradt – hadarta a fiú.
- Először is, Potter, jegyezd meg, neked mindennél fontosabb, hogy résen légy. A második dolog, hogy pálca nélkül még a mosdóba se menj ki! – oktatta ki a fiút. Harry kissé elhúzta szája szélét, hiszen ezt már több ember is mondta neki.
- Tudom, uram… felelőtlen és meggondolatlan vagyok néha… – Piton morgására kijavította magát –… na, jó, majdnem mindig! Így megfelel?
- Így már jobb, Potter, de még mindig nem az igazi! Meg kell tanulnod felelősségteljesen viselkedni. Te nem mászkálhatsz pálca nélkül, sem figyelmetlenül.
Harry lehajtotta a fejét, és nem is szándékozott közbeszólni, hiszen a férfinak igaza volt. Piton nem is akart ezzel többet foglalkozni, egy hanyag pálcamozdulattal levarázsolta a polcról azt a könyvet, melyet Harry annyira le szeretett volna venni. Kezébe fogva nézegetni kezdte.
- Mágikus védőszentek – olvasta föl hangosan a könyv címét, majd furcsán nézett a fiúra. – Ez meg mire kell neked, Potter? – A fiú csak vállat vont, mire a férfi a kezébe nyomta a könyvet, és se szó se beszéd otthagyta őt a nappaliban. Harry visszament a szobájába, és azonnal elkezdte tanulmányozni friss szerzeményét.
- Mágikus védőszentek, írta Jason Arthur Cornwall, 1890, London. – Harry kíváncsian nyitotta föl a könyv fedelét. Az első pár oldalon nem talált mást az író életrajzán kívül, de amint kissé belelapozott a könyvbe, felcsillantak a szemei.
„A mágikus védőszentek külső tulajdonságaikban nem sokban különböznek az általunk ismert háziállatoktól. Sok történetet hallottam életem során, melyek arról számolnak be, hogy egy fiatal mágus – esetleg boszorkány – mellé ilyen védőszent került. Sajnálatos módon ezekről írásos dokumentum nem maradt fönt, de ami biztos, hogy e mágiával bíró személyek életpályáját merőben meghatározták ezen „állatok”. A kutatások szerint az mágikus védőszentek – más néven őrzők – addig maradnak a mágussal, míg az be nem teljesíti végzetét. Általában ezután az őrző nyomtalanul eltűnik, részben ezért nincs írásos bizonyíték a létezésükre. Egy legenda szerint az őrzők régen elhunyt mágusok és boszorkányok reinkarnálódott szellemei, melyek valamilyen küldetéssel állati alakban születnek újra. Sokszor vélik úgy a mágusvilág lakói, hogy általuk kedvelt háziállatuk különleges, és nem is tévednek sokat. Mendemondákból fönnmaradt történeteket lehet néha hallani, miszerint egy állat megmentette gazdája életét, majd nyomtalanul eltűnt. Mások azt bizonygatják, hogy kedvencük miatt fordult jobbra sorsuk, megint mások nekik köszönhetik életük párjának megtalálását. Persze ez lehet puszta véletlen is, de ha az állat valóban őrző, és a célját beteljesítve nyoma vész, csak akkor lehetünk benne valamilyen szinten biztosak, hogy valóban egy őrzővel volt dolgunk. Különösebb ismertetőjeleik a fokozott értelmesség, a furcsa, megmagyarázhatatlan, szinte emberi viselkedés, valamint a furcsa aura, mely körbelengi őket. Mindenesetre különleges embernek mondhatja magát az, akire egy őrző vigyáz, és biztos lehet benne, hogy küldetése sikerrel jár…”
Harry becsukta a könyvet, és elgondolkozva nézte a szemközti falat. – Hát, ami a furcsa viselkedést illeti, az Lilynél is megvan, és okos is, de nem érzem rajta a különleges kisugárzást, minden esetre jobb lesz rá odafigyelni – határozta el, és úgy döntött, lepihen egy kicsit.
Perselus egész nap kerülte a fiút, kissé összezavarodott az elmúlt napok eseményei miatt. Ahogy odakint lassan beállt a sötétség, úgy lett egyre idegesebb.
- Nemsokára hívatni fog… – motyogta maga elé, amint összekészített egy adag bájitalt. Már éjfél körül járt az idő, amikor Harry ajtócsukódásra ébredt.
Talán már vissza is jött? – gondolta, és odaszaladt az ablakhoz, hogy megbizonyosodjon elgondolásába, ám csalódnia kellett. A fiú már csak egy sötét alak távozó körvonalait látta, és rájött, az éjszaka neheze még csak most következik a férfi számára.
Fáradtan rogyott vissza az ágyára, de nem jött álom a szemére. Idegesen pattant fel, és lesietett a földszintre. Lekapta az első könyvet a polcról, és gyors léptekkel visszaindult a szobájába, ám csak akkor vette észre, miféle könyv is van nála, amikor már kényelmesen elhelyezkedett.
- Bájitaltan… – morogta, de már nem volt kedve lesétálni a földszintre egy másik könyvért. – Akkor nincs más választásom… művelődjünk!
Kezdetben unalmasnak találta a könyvet, ám ahogy a bájitalok hatásaihoz ért, egyre jobban kezdte érdekelni a dolog. Rengeteg olyan bájital receptjét találta meg, amit az elmúlt években ők is elkészítettek, ám ezek jelentősen egyszerűebbek voltak, mint ahogy tankönyvekben leírták.
El is döntötte, hogy megkérdezi a férfit, miért nem ebből a könyvből tanultak. Amikor szemei megakadtak az óra számlapján, ami lassan már hajnali négyet mutatott. Harry nagyot sóhajtott, és egyre idegesebb lett.
- Hol marad már? – morogta maga elé, és újra nekikezdett az olvasásnak. Ám tekintve, hogy még mindig elég gyenge volt, szemei lassan elnehezültek, és már nem tudta tovább nyitva tartani őket. Amint az álom elnyomta, kezéből kiesett a könyv, és most a fiú ölében hevert kinyitva, ugyanazon az oldalon, ahol az olvasást befejezte.
Perselusnak korántsem volt olyan nyugodt éjszakája, mint Harrynek, sőt, ha lehet így fogalmazni, az éjszaka megtapasztalhatta, mi is az a földi pokol. Sajgó oldalát tapogatva érkezett meg a házhoz, és lassan, bicegve haladt fölfelé a lépcsőn.
Harry szobájának ajtaja nyitva volt, így bekukkantott, hogy mit csinálhat a fiú. Harry azóta is ugyanabban a pozícióban aludt. Feje kissé oldalra billentve, teste pedig félig ülőhelyzetben. A professzort nem is ez lepte meg, hanem a könyv, amit meglátott a fiú ölében. Már messziről fölismerte, hiszen oly sokat forgatta eme alkotás lapjait.
Édesanyja saját kezűleg írt bájitalkönyve. Nem akarta fölébreszteni a fiút, így csak kisétált, majd szobájában elérve az ágyat elterült rajta. Arra nem volt ereje, hogy lezuhanyozzon, így ruhástól, kissé véres arccal terült el a párnák között.
Harry pár óra múlva arra ébredt, hogy farkaséhes. Gyomra hangosan korgott, így fölkelt és kilépett az ajtón. Az előző naphoz képest már sokkal jobban érezte magát, úgy gondolta elég erős ahhoz, hogy reggelit készítsen magának. A professzor ajtaja nyitva volt, így Harry benézett.
Egy pillanatra megrökönyödött a látványon, hiszen a férfi arca össze volt verve, és úgy látszott, a fáradtságtól még mosakodni sem volt ideje. A fiú eldöntötte, itt az ideje, hogy törlessze az elmúlt napokat. Lesietett a konyhába, majd készített egy kis reggelit kávéval, végül a férfi szobája felé indult. Óvatosan vitte be az ételt, és tette le az éjjeliszekrényre. Ő is, akárcsak a férfi, szórt rá egy melegítő bűbájt, majd kisétált.
Pitont a kávé intenzív illata ébresztette és egy halk ajtócsukódás. Rápillantott az órára, mely kilencet mutatott. „- Még csak három órája…” – ötlött agyába, hogy csupán ennyi ideje ért véget szenvedése a Nagyúr előtt.
Az a féreg most sem kímélte, de talán még ő járt a legjobban. Rengeteg halálfalót mészárolt le a feketemágus ezen az éjjelen. Perselus biztos volt benne, hogy az eddig sem tökéletesen épelméjű férfi mostanra teljesen becsavarodott. Saját emberei ellen fordult, és halomra átkozta őket. Még Bella sem úszta meg ép bőrrel, és ha minden igaz, neki is ez volt az utolsó esélye. Mostanra végleg eldőlt Piton sorsa.
- A következő alkalommal meghalok… – motyogta maga elé, majd föltápászkodott, és remegő kezével a kávéért nyúlt. Ekkor lépett be a szobába ismételten Harry. Kezében melegvizes tálat és egy tiszta törülközőt tartott, zsebéből pedig kikandikált legalább négy üvegcse bájital.
Döbbenten vette észre, hogy egykori tanára már ébren van. Így már nem tűnt olyan jó ötletnek ellátni a férfi sebeit. Sokkal megnyugtatóbb volt a gondolat, hogy a férfi alszik, és közben ő munkálkodik, mint így, hogy szemtől-szemben állnak egymással. Harry nagyot nyelt, majd közelebb sétált a férfihez.
- Jó reggelt… uram… – motyogta a fiú, miközben egy székre tette a kezében cipelt tálat. Piton érdeklődve felhúzta egyik szemöldökét, de nem szólt semmit.
Vajon mit akarhat a kölyök? – töprengett magában, és közben kortyolt egyet a kávéjából. Csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy valószínűleg ezt is a kölyök hozta, ahogy a reggelit is, és a bájitalok pedig arra utalnak, hogy el akarta őt látni. Furcsa érzés kerítette hatalmába a férfit. Soha senki nem volt, aki törődött volna vele, leszámítva mikor gyermek volt, és édesanyja ápolta egy-egy kiadós verés után.
Ahogy jobban belegondolt, eszébe jutott, hogy Lily is ápolta őt nem egyszer, mikor a Tekergők elbántak vele, később pedig Albus vette védőszárnyai alá, mikor ilyen állapotban tért vissza egy-egy küldetésről. Nagy szemekkel nézett a fiúra, aki most törölközővel a kezében közelítette meg, s reszketeg hangon szólt hozzá.
- Uram… megengedi, hogy… szóval… ellássam? Rossz nézni, azt a rengeteg sebet… – motyogta maga elé, és a férfinak igencsak hegyeznie kellett a fülét, hogy halljon is valamit. Végül csak bólintott egyet, majd így szólt.
- Ennyire rosszul néz ki? – Sóhajtott egyet, majd eldőlt az ágyon. Harry mellé lépett, és óvatosan, összeszorított ajkakkal kezdte el kitisztítani a férfi arcán lévő mély vágást.
- Azt hiszem, ezt össze kéne varrni, nem hiszem, hogy egy sebzáró begyógyítaná – morogta, miközben már egy másik horzsolással foglalkozott.
- Lehet, de azt majd én megcsinálom. Nem bízom a gyógyítói képességeidben, Potter. – Harry erre kissé elmosolyodott, de nem szólt semmit. A Piton szeme alatt éktelenkedő monoklin azonban jót mosolygott.
- Mit vigyorogsz, Potter? Talán örülsz, hogy így kidekoráltak? – Harry megrázta a fejét.
- Nem, uram, pusztán mulattató a tény, hogy valaki így behúzott magának… Ki volt az? – bukott ki belőle a kérdés, mire Piton csak elfintorodott. Végül nagy nehezen kinyögte a nevet.
- Bella… – Harryből kitört a röhögés. – Ne nevess, Potter! Neked fogalmad sincs, mekkora állat az a nő! A halálfaló körökben mindenki retteg tőle, hiszen nem épelméjű.
- De hát miért kapta? Úgy értem, ez is a „büntetés” része volt? Magára uszította Voldemortot? – faggatózott tovább a fiú.
- Nem egészen, Bellának szórakozni támadt kedve, én pedig visszautasítottam – magyarázta a férfi, mire fiúnak elkerekedtek a szemei. – Most meg mit lesel? Jaj, Potter ne mondd, hogy nem tudod, hogy értettem – morogta a férfi. Harry bólintott egyet, de közben kirázta a hideg.
- Már ha megbocsájt, uram, de fúj! Még a gondolat is gusztustalan, hogy az a nő… blááá – Kissé hányingere lett.
- Legalább már érted, hogy én mit érzek. Az a nő őrült. Ott állt mellette a férje, erre fölkínálkozik! Perszere a Nagyúrnak tetszett volna… – jegyezte meg, majd hirtelen elhallgatott.
- Ezt hogy érti? Úgy érti, hogy… ez már komolyan beteges! – háborodott föl a fiú.
- Látom, nem is vagy annyira hülye, lassan belelátsz a halálfalók mindennapjaiba. Bella különleges pozícióban van köztük, és ez több dologból tevődik össze. Előtte nincs se Isten, se ember, csak a Nagyúrnak él. Képes lenne az öngyilkosságra is, ha Voldemort ezt kérné tőle.
- Különösen kegyetlen fajta, sőt, mondhatnám, élvezi, ha szenvedni lát másokat. Ennél fogva az ágyban sem valami… gyengéd. – Harry elsápadt. Vele soha senki nem beszélt ilyen dolgokról! Mármint tudja, mi van két ember közt, de mégiscsak más egy felnőttel beszélni ilyesmiről!
- A lényeg, hogy senki nem lenne vele szívesen, és ha mást szemelt volna ki magának, az biztos, hogy halállal végzi, amikor ellentmond neki. A Nagyúr egyik kedvenc játékszere, de még jobban szereti a nagyelőadásokat.
Még a férfi is megborzongott erre az emlékre. Látott olyan alkalmat, ami után az ifjú halálfaló inkább öngyilkos lett, minthogy elviselje a gondolatot, hogy így megalázták.
- Ez… ez beteges, gusztustalan, undorító. Kérem, ne folytassa, mert hányni fogok… – nyögte Harry elkeseredetten, és Piton jelen pillanatban teljes mértékben egyetértett vele. – De ugye nem sikerült elkapnia magát… mármint úgy értem, hogy… jaj, ez, de ciki…
- Ciki vagy nem ciki, ezúttal is sikerült megúsznom. Hála legyen Merlinnek! Ám mivel a „műsor” elmaradt, a Nagyúr talált magának más szórakozást. Megkínoztatta és megverette a belső kör embereit, a fiatalabbak közül pedig hármat megöletett. Még jó, hogy Draco nem volt ott… – suttogta az utolsó mondatot, de Harry így is meghallotta.
- Malfoy? Hiszen ő is közéjük való! – hadakozott a fiú.
- Nem, ez nem igaz, ő sohasem volt képes kínozni, vagy akár ölni. Most is én bújtatom, és nincs olyan állapotban, hogy bármit is tegyen, de erről nem akarok többet beszélni. – A fiú bólintott, majd elindult az ajtó felé.
- Uram, ha kipihente magát, szeretnék fölvinni pár dobozt a szobámból a padlásra. Jó lenne, ha megmutatná… – Piton csak bólintott, majd a fal felé fordulva újra álomba merült. Harry kisomfordált a szobából, majd a nappaliban keresett magának egy újabb könyvet, és olvasni kezdett. Így telt a délelőtt, egészen addig, míg a férfi föl nem ébredt.
.oOo.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége